Tartalomjegyzék:
Gondolkozott már azon azon, hogy a brit televízió miért tűnt olyan eltérőnek az amerikai televíziótól? Vagy miért némelyik lassú mozgás jobban néz ki (vagy simább), mint a többi lassítva? Ez nagyrészt a mozgó kép képátviteli sebességével (vagy frekvenciájával) függ. Ezt általában másodpercenként keretekben mérik (gyakran stilizált FPS), és a történelem során a mozgókép-technológia szigorúan szabványosított eleme volt. A videó újításai azonban a magasabb képátviteli sebesség új korszakát idézték elő. (A videó minőségének trendeiről bővebben a Pixel Twilight című részben olvashat - A hangsúly áthelyezése a vektorgrafikákra.)
A frame rate rövid története
Az emberi szem másodpercenként tíz-tizenkét képkockát érzékel sima mozgásként. Bármi kevésbé szaggatottnak tűnik, mint a flipbook. A legkorábbi képsebesség változó volt, mivel az első mozgóképkamerákat és a kivetítőket kézzel forgatták meg. A kivetített mozgó képet nyilvánvalóan ugyanabban az ütemben kell forgatni, ahogyan azt forgatták, különben a mozgás túl lassúnak vagy túl gyorsnak tűnik. A nagy képsebességű, alacsonyabb vetítésű filmmozgást „túlságosan forgatásnak” nevezték, aminek eredményeként lassított film lett. Fordítva: a forgatás alatt az „alulindulás” előrevetített mozgást eredményezett a vetítés során.
A gépesített forgattyúkat a huszadik század elején fejlesztették ki, azonban a képkocka-sebességet csak az 1920-as évek végén a hang kíséretének megjelenéséig szokásos módon standardizálták. A hangot eredetileg a filmszalaghoz hozzáadott optikai sáv segítségével adták a mozgóképhez. Másodpercenként huszonnégy képkocka felel meg annak a küszöbértéknek, amelyen a minőségi, megfejthető hang elkészíthető, tehát ez az elkövetkező években a film szokásos képátviteli sebességévé vált (a 24 FPS-t még ma is széles körben használják).
