Ha megvizsgáljuk a más fejlett országokban rendelkezésre álló szélessávú sebességeket, akkor kissé meglehet, hogy kissé megzavarodunk, de a valóság az, hogy Amerikában nagyrészt saját Internet-hozzáférésünket nagyrészt magától értetődőnek tekintjük. Az Internet valósága a harmadik világban való emlékezetünkre emlékeztet bennünket, hogy egészében meglehetősen jó, mindenekelőtt az egész internetre, és nem csak annak egy részére való megfizethető hozzáférés szempontjából.
Először is, míg az USA-ban a legtöbb ügyfél korlátlan adatcsomagot vásárolhat mobilkészülékeire havonta 20–40 dollárért, addig a fejlődő országokban, mint India, az ügyfelek sokkal többet fizetnek. Ez a júniustól származó techCrunch darab megmutatja, hogy egy 500 MB-os adatterv Indiában fizethet egy minimálbérű munkavállalónak 17 órás munkát havonta. Az amerikaiak számára ez inkább két vagy három órás munkát jelent, még a minimálbéren vagy annak körül is. El tudod képzelni, hogy kihívásokkal jár a családok számára azokban az országokban, ahol a kenyértartók havonta néhány napig dolgoznak, csak egy adatterv érdekében.
Felmerül a kérdés is, hogyan lehetne a hozzáférést a fejlődő országokban, különösen a vidéki területeken gyakorlatilag megvalósítani. A globális felmérések azt mutatják, hogy a világ sok közösségében egyáltalán nincs internet-hozzáférés. Láthatjuk azoknak a bonyolult rendszereknek a térképeit és diagramjait, amelyeket az amerikai fuvarozók az egész országban építettek, hogy mindenütt hozzáférhetővé váljanak az internet és az adatokhoz való hozzáférés, ám ez nem igazán süllyed, amíg a világ más területeire nem nézi, és rájön, hogy azért, mert a fuvarozók nem Több millió dollárt elsüllyesztett a tornyok felállításához, valójában nincs gyakorlati hozzáférés a világ hatalmas területein.
